A piac Budapesten van. Pár hete él itt. Kis konyhája van, kevés szót tud. Ma este valaki jön enni, a piac pedig hamarosan zár. A nő bemegy a kis piacra. Pénz van a kezében. Egy kis táska van nála. Sok ember nincs itt. Az eladó a pult mögött áll. A nő néz, aztán egy dologra mutat. „Kérem. Ezt.” Az eladó tejet ad neki. „Ez?” A nő nézi a tejet. „Nem. Nem ezt.” A pultra mutat. „Ezt, kérem.” Az eladó most egy nagy almát ad. Az alma még nagyobb, mint a tej. A nő néz az almára, aztán az eladóra. „Nem. Ezt.” Az eladó nevet. „Jó, jó.” A nő újra mutat. Az eladó most egy nagy üveg vizet vesz fel. Az üveg majdnem leesik. „Ez?” A nő a fejét fogja. „Nem. Nem ezt.” Aztán a pult alá mutat. „Kérem. Ezt.” Az eladó leteszi az üveget. Most nem vesz fel mást. Közelebb megy a pulthoz. Aztán felveszi a kis barna ételt. Lassan mondja: „Kenyér?” A nő figyel. A szó nehéz. „Ken yél?” „Kenyér” – mondja az eladó. „Kenyér.” A nő a kis barna ételre néz. „Kenyér.” „Igen, kenyér.” Az eladó a táskába teszi. Aztán felvesz még egyet. „Kenyér, két kenyér.” A nő gyorsan előveszi a pénzt. „Mennyi?” Az eladó mutatja az összeget. „Ennyi.” A nő számol. Kevés pénz marad a kezében. Odaadja a pénzt. „Kenyér, köszönöm.” Az eladó visszaad egy kis pénzt. „Jó. Tessék.” A nő nézi a pénzt, majd a táskát. Az eladó az ajtóra néz. „Már késő van.” „Igen” – mondja a nő. „Köszönöm.” A nő kimegy a piacról. A táska nehéz a kezében. A ház nincs messze. Az utcán kevés ember van. A nő lassan megy, és egyszer mondja: „Kenyér.” A ház előtt megáll. A kulcsot keresi. A kulcs a kis táska mellett van. Kinyitja az ajtót. A lépcső alján áll, és még egyszer mondja: „Kenyér.” A lépcső tetején a szomszéd áll.